A boldog tudatlanság, ó milyen csodás! Szerintem ezzel egyáltalán nem vagyok egyedül. Sokszor és sokat hallottam már másoktól, hogy „ha ezt tudtam volna az elején, és láttam volna előre, akkor biztos nem indulok el ekkora hévvel” vagy naivitással kevert bátorsággal — az én esetemben. Ez pedig nem feltétlen külföld-specifikus elem, hiszen mindenkivel megtörténhet.
És rám is igaz. Ha valaki nekem tíz évvel ezelőtt azt mondta volna, hogy majd ott fogsz állni Berlinben a Friedrichstraßén remegő lábakkal, gyomorideggel és elkezded életed első, külföldi egyetemi napját a Humboldt-on, miközben megszólalni nem mersz (annak ellenére, hogy beszéled a nyelvet), és ezenfelül nincs hol laknod, nincs hol lenned, meg úgy semmi sem adott a szépnek tűnő, éppen megvalósult álomhoz, akkor mi lett volna? Germanisztika szakosként nekem egy ERASMUS-ösztöndíj Berlinben anno a színtiszta, valóra vált álmot jelentette. Vagy, hogy évekkel később egy nyári éjszakán elindulsz Utrechtbe (Hollandiába), kicsiny bőröndöd minden kincsével megpakolva, valami teljesen más álmot kergetve, amit nem tudtál eddig elengedni? Majd újra és újra szétköltözöd magad, nyolcvanszor összetörik a szíved és vérzik ki a lelked? A csomagjaid beterítik Európa teljes térképét keresztbe kasul? Leszel folyamatos újrakezdő, átutazó és nem utolsó sorban (néha) kívülálló? Bánatosan állsz majd az általad oly szeretett Amszterdam utcáin, hogy nem bírod tovább csinálni, elfáradtál, kiégtél? Számtalanszor feszegeted a határaid? Téblábolsz reptereken döntésképtelen, hogy akkor most melyik út legyen? Itthon vagy otthon, hol van az hely, ahová tartozol? Egyáltalán — úgy általában — tartozol te valahová? Akkor azt mondtam volna, hogy „jó, köszönöm szépen, ezt így most nem kérném, csak a finomabb verzióját.”
Elképzelés vs. valóság
Ugyanis én valami olyan képet láttam magamról, belépve a harmincadik életévembe (vagy valahol utána rohangálva), hogy egy csodás kis garzonlakás balkonján szürcsölgetem a zöld teám a reggeli napfényben, miközben minimum valami Vangelis szól a háttérben az elmúlt tíz, dicsőséges külföldi évem margójára. Na — ez nem szólt. Lakás se volt.
És még sok minden más sem, de ez nem a kérésről szól, hanem arról, amit kaptam. Hála az égnek nagyon sok jót és sosem úgy, ahogy előzőleg kívánságlistára dobáltam volna őket, szépen összeszedett pontok formájában. Ezért a sok színes-szagos tapasztalatért minden újrakezdés megérte, még akkor is, ha egy-egy költözés nagyon nehéz volt. Sokszor bonyodalmas is volt lezárni egy fejezetet és újrakezdeni, tiszta lappal. Gyakorlott újrakezdő lettem viszont, a göröngyös utak szakértője. Azt már el sem tudom képzelni, hogy az mennyire egyszerű és egyenes út lett volna, ha minden úgy történik, ahogy én azt aprólékosan és teljesen feleslegesen előre mindig elterveztem. Az egyenes út amúgy is unalmas (számomra legalábbis).
Whatever it is you’re seeking,
Haruki Murakami
Won’t come in the form you’re expecting.
Ha Murakami igazat mond, akkor bármire is vágyunk, az úgysem olyan formában érkezik, ahogyan számítunk rá. Ez pedig valami csodálatosan felszabadító érzés, minden egyes karcos pillanatot beleértve.
Nem nagyon bántottak a kezdeti vagy akár későbbi nehézségek, mert mindig kitartó és bohém idealista voltam. Szükség is volt ezekre, mert az állandó lakás- és munkakeresés az új helyeken fárasztó. Az sem könnyű dolog ám, hogy mindig meg kell találni a saját helyemet az új közösségen belül. Nem bánom a vagány éveim sem, amikor pengeélen táncoltak az álmaim, némelyiküket meg sem tudtam végül valósítani, néhányat pedig mások bélyegeztek teljesen megvalósíthatatlannak, azért én sosem adtam fel.
A magam belső száz százaléka fontosabb lett idővel, mint az, hogy mások mit gondolnak rólam. Az már azonban annál jobban fájt vagy tört össze, amikor csalódnom kellett, legfőképpen igaznak hitt barátokban, tisztának hitt helyzetekben. Akkor szenvedtem a veszteségtől, mint malac a jégen. Viszont emberileg hatalmasat nőttem az évek alatt.
Ha valaki megkérdezné, hogy mit tett velem a külföldi lét, akkor ezt így tudnám a leginkább összefoglalni: szabadabbá váltam, nyitottabb és elfogadóbb lettem, kíváncsi és érdeklődő vagyok, bízok a változás erejében, merek hibázni, és gyakorló imposztorszindróma leküzdőként, haladó hedonistaként ugyanaz az alföldi lány maradtam, aki a változások ellenére sem veszítette el önmagát.
Azokban az években fejlődtem azzá, aki most vagyok, amit korai vagy fiatal felnőttkornak lehetne nevezni. Tizenkilenctől harminc éves koromig olyan országokban éltem, amelyeknek egyike sem volt a hazám, de otthonommá tettem őket, így vagy úgy. Ez egy folyamatos változást jelentett, állandó felkészültséget arra nézve, hogy mi lesz, ha ez nem jön össze, nem találom meg a helyem? Ki és mi fog majd megtartani kint, ha zuhanok? Senki, magamat tartottam meg.
Visszaemlékezés az illatok bűvöletében, folyóim
Hogyan lehet visszaemlékezni tíz évre? Egyáltalán mire fogok emlékezni? Akarok én mindenre emlékezni? Hogy lehet ezt lebontani döntéshelyzetekre, újraélve minden egyes nagyobb emelkedést és buktatót? A tíz aprócska történet azért lett szimpatikus, mert nekem így könnyebb az elengedés és másoknak is egyszerűbb olvasni. Kompakt. Minimál. Azért azt nem gondoltam volna, hogy összeszedni életem apró fonalait ennyire nehéz lesz.
Másrészt nemcsak nekem volt nehéz ez az időszak, hanem az itthon maradottaknak is. Azokról gyakran nem esik szó, akik a másik oldalról tapasztalták meg a külföldre távozó szeretteik hatalmas változásokkal teli időszakait. Azok, akik maradtak és minden egyes alkalommal végignézték, ahogy felszállok a repülőre, költözöm országhatárokat átszelve, hazalátogatok nyáron és télen, majd ismét eltűnök. Nem hiszem, hogy mindig megértették, hogy pontosan mit és miért csinálok, hiszen ők csak a külső burkot láthatták, de ez így volt jó. Róluk kevesebbet beszélünk, pedig szerintem érdemes lenne.
Ma már egyre több helyen lehet arról olvasni arról, hogy mennyien mennek el Magyarországról és milyen célokkal vagy okokból (ha vannak). A teljesség igénye nélkül most hirtelen ezek jutnak az eszembe: a Menjek/Maradjak dokumentumfilm-sorozat, az RTL Klub szintén dokumentumsorozata az Isten veled, Magyarország! vagy a WMN.hu oldalán nemrég megjelent imádnivalón szép cikkek, a külföldön élésről és a kétlakiakról. Az itthon maradottakról is sok anyag van és nagyon szép cikket írt erről Nyáry Luca ugyancsak a WMN.hu oldalán.
Engem viszont nagyon foglalkoztat a Magyarországra hazaköltözők sorsa és erről még viszonylag keveset tudtam olvasni vagy lehet nem kerestem elég alaposan? Mindenesetre egy témába vágó anyagot biztosan találtam, a Menjek/Maradjak sorozat negyedik részét, Édes otthon címmel. Ezenkívül sokat olvastam Szűcs Nóra Szárnyak és gyökerek (Külföldi élet magyar nők szemével) című hiánypótló könyvét, ami nagyban segített az összefüggések megértésében.
Most, hogy hazatérő és továbbra is lelkes újrakezdő leszek, fedeztem csak fel egy visszatérő motívumot az általam választott városokban: Szeged, Berlin, Amszterdam és Budapest. Vagyis nekem a Tisza, a Spree, az Ij és a Duna. Mindegyik városomat folyók szelik át vagy hatalmas vízterület van körülöttük, ez mindenképpen megnyugtató. Ez valahogy az alapelemem. Továbbá mindegyiknek megvan az a jellegzetes, saját illata (szaga), amelyekről majd a későbbi bejegyzéseimben lesz szó. Gróf Nádasdy Borbála könyvei ihlették a hasonlatot, nála olvastam először még a szegedi egyetemista éveim alatt, hogy ő is szagokra emlékszik vissza egy-egy országnál vagy eseménynél, mint ahogy teszik ezt sokan mások is.
Szóval ez itt egy újabb kezdet, amibe most belevágok. Lezártam tíz évet, ami 2009 és 2019 között történt. A 2019-es év különösen szépen mutatta meg fényeit, keservesen nehéz és súlyos volt. Lassan kifacsarva döntöttem, de végül egy éjszaka alatt költöztem.
Egy ennél szebb és igazabb 2020-as évet kívánok nemcsak magamnak, hanem a körülöttem lévő embereknek is.
A kezdet.
Jó. (Lehet.)
norhadam 