#2 Berlin

Szokványos startvonal és egy nem szokványos befejezés

Berlin 2009 őszén — kevéssel a huszadik születésnapom előtt — egy ERASMUS-ösztöndíjjal kezdődött, ezért ilyen szempontból egy szokványosnak mondható kezdet, látszólag könnyű startvonal, egy felfelé ívelő egyetemi sztori (volt). Összességében egy rendkívül szerencsés, a húszas éveit épphogy csak elérő diák voltam, fogalmam sem volt az életről (nem mintha most már ledoktoráltam volna belőle), aki volt elég bátor ahhoz, hogy elinduljon és fájdalmasan naiv, hogy ne forduljon vissza idő előtt.

Arról természetesen már nagyon korán gondoskodtam, hogy a szegedi egyetemi éveim első szemeszterében megpályázzam a helyem egy külföldi egyetemre. Konkrétan az óráimat nem vettem még fel, amikor már fejben kész volt a teljes pályázati anyagom, méghozzá Berlinre szabva. Csakis kizárólag ide, sehová máshová. Nem adtam meg második vagy harmadik lehetőséget. Tudtam, hogy nekem itt lesz dolgom, de nem nagyon értettem, hogy pontosan miért. Később rájöttem, hogy különös kötődésem a városhoz a születésem pillanatához is kötődik kicsit. 1989. november 4-e nemcsak a kiskunhalasi kórházban volt egy hosszú vajúdás vége, hanem az NDK történetében is. Szombati tüntetés az Alexanderplatzon, majd november 9-én leomlott a berlini fal, az eufória kezdete.

Diplomák, szappanszag, Chomsky, Berlinale

Miután lediplomáztam Szegeden, Berlinben belevetettem magam a német felsőoktatás szövevényes és korántsem egyszerűnek nevezhető rendszerébe. Brutálisan nehéz volt az első két év. Pedig én imádtam a nyelvet, a kultúrát és az egész város lüktetése akkoriban nagyon közel állt hozzám. Berlinnek csodálatosan különleges illata van: tiszta szappan, hosszú kávé, friss kenyér és hársfa. Egy kicsi benzinszaggal és pomádéval keverve. 

Az így eltöltött belesimulós éveknek az lett a vége, hogy németebb lettem a német társaimnál. Elég sokat is küzdöttem azért, hogy befogadjanak. Ezt egy ideig hátradőlve és igen nagy megelégedettséggel nyugtáztam. A nevem adott volt hozzá (fel sem tűnt senkinek, hogy külföldi lennék, mivel eleve német családnevem van), egy német párkapcsolatban éltem, német nyelven (titkon magamban persze magyarul) és német egyetemi kutatásokban, munkákban vettem részt a tanszéken. Minden adott volt a megérkezéshez, amennyiben ezt kívülről annak lehet tekinteni.

Megtanultam megérteni a berlini dialektust, keverve a svábbal (az akkori barátom révén) mindezt hűen illesztve az alapértelmezett beállításomhoz: nyelvészetet hallgattam az egyetemen. Azokban az időkben Noam Chomsky és Nádasdy Ádám könyvei felváltva harcoltak az éjjeliszekrényem polcain az „általam legolvasottabb nyelvészeti könyv” címéért. Mellette két állásban dolgoztam, az egyetemen nyelvészeti kutatásokban és egy irodalmi kávéházban a Savignyplatzon. Gyakran szolgáltam fel a Tatort (a Tetthely című kultikus német tévéfilmsorozat) színészi stábjának, akik imádták eltölteni egy-egy szabad vasárnap délutánjukat nálunk. A Berlinale (Berlini Nemzetközi Filmfesztivál) pedig csúcspontjára járatta az egy négyzetméterre eső híres és elismert művészek számát a kávéházi forgatagban. Ennek köszönhetően tanultam meg nem remegő kézzel latte art kávét készíteni és lehetőleg feltűnésmentesen megfigyelni a számomra nagyon inspiráló, filmesekből, színészekből, írókból álló egyveleget.

Azonban nekem az ötödik ilyen évem végére a saját magam teljes elvesztése jutott inkább eszembe és ki akartam törni ebből a keretből, ami többszöri nekifutásra sikerült is. Rájöttem, hogy nem bírom az egyetemi létrát megugrani (akkor már egyedül voltam) és a túlzott szabályok közé szorítás sem ment annyira jól. Egyszerűen másra vágytam, és egy holland barátnőmnek köszönhetően hamarosan irányt is váltottam.

A berlini éveim alatt folyamatosan azt álmodtam, hogy újra kell érettségiznem, különös tekintettel a matek érettségimre (ami nem titok, hogy nem lett kiemelkedő eredmény a bizonyítványomban). Volt olyan álmom, ahol váratlanul az egyetemi főnököm kért erre, pedig a kutatásunk már javában száguldott az elismerés felé. Igazából minden sikerem (vagy annak látszó érdemem) ellenére attól rettegtem, sőt állandóan szorongtam, hogy nekik nem vagyok elég és nem is leszek elég soha, sehogy sem és ezenfelül még újra is kell kezdenem mindent. Ezúton küldenék egy ölelést minden, imposztorszindrómában szenvedő (nemcsak külföldre szakadt) társamnak és buzdítom őket a kívülről és belülről jövő korlátok bátor ledöntésére.

Tapasztalatból állíthatom, hogy az ember mindig szörnyen akar valamit, ami nem akar összejönni. Amikor viszont ész nélkül menekül valami elől, hirtelen szembetalálja magát vele. Persze ez csupán puszta általánosítás.

Haruki Murakami

Jó csávó ez a Murakami, elég sokszor térek még rá vissza. Szóval első generációs diplomásként a családban, egy ilyen biztosnak tűnő helyzetből felállni és konkrétan eszeveszett módon irányt váltani, mondanom sem kell, hogy mekkora „hibának” számított. Ahonnan én láttam a dolgokat, ez volt a megfelelő és életmentő lépés, annak minden szépségével és nehézségével. Végül az idő engem igazolt. Szóval így lettem pályaelhagyó bölcsész, Berlinből kicsekkolni vágyó utazó. Mindent két hét alatt felszámoló egyedülálló. Boldog, romos kis életem új tulajdonosa.

Good bye, Berlin!

Nekem a 2015-ös év közepe a totális szétrombolás jegyében telt és az addig elnyomott impulzivitásom kiélésében. Ez vezetett végül Amszterdamhoz 2016 augusztusában, egy nagy szerelemhez és egy merőben más élethez, ahol szépen összeszedegettem a darabjaim és újraraktam azokat. Elég hosszadalmas folyamat volt, mivel eddig pont ennek a skálának a másik oldalán mozogtam, a teljes nyugalomban, a mozdíthatatlanságban, egy biztos párkapcsolat puha hálójában. Az utolsó egy évem Berlinben azonban annyira meghatározó volt minden továbbira nézve, hogy messziről megérzem, milyen az, amikor lépni kell, megindulni, feladni valamit, hogy egy másik szintre léphessek.

Berlin megtanított a kemény munkára, a kitartásra, valamint egy biztos szakmai és emberi mércét adott, amit rátarthattam később sok más velem történő helyzetre.