#3 Amszterdam

A zéró után, újradefiniálás kimaxolva

Miután Berlinben sikeresen lenulláztam magam lelkileg és anyagilag is, Amszterdam volt életem következő állomása. Egy Rolling Stones koncerttel kezdtem meg az évet és ez szépen megadta az alapot az itt eltöltött hippi időszakomnak. Történt ez 2016 nyarán. Ahogy ez lenni szokott egy álom megvalósítása során, az utolsó utáni tartalékaim éltem fel. Ha nem kapom meg a nagyvállalatnál a még nagyobbnak tűnő (!) munkát, ami akkor életet és álmot mentett, akkor én már biztos hamarabb értem volna Magyarországra, ami nagy hiba lett volna. Semmilyen szempontból nem voltam még kész erre a lépésre.

Magas évek jöttek, magas szárnyalásokkal és mélyrepülésekkel

Nagyságrendileg a második legnagyobb dolog, amit Berlin után létrehoztam. Határtalan nagy szerelem, egymásra találás és tanulási folyamat volt ez a város. Ezért is nehéz róla írni, mert nem gondoltam volna, hogy egy ekkora szerelem egyszer véget érhet. Pont amibe beleszerettem, kezdett el végül zavarni, majd idővel fárasztani, belülről feszíteni és kimeríteni az utolsó hónapokban. De ettől eltekintve Amszterdam minden percét aranyban mérem és legfőképpen azt az egy évet, amikor a testvérem is úgy döntött, hogy Hollandiába költözik. Akkor az volt a high life. A mi, együtt eltöltött életünk magasan legszebb hónapjai gyermekkorunk óta. Egy komolyabb fűtésrendszer nélküli, tipikus holland lakásban éltünk a Prinsengrachton. Mondjuk a környezet nem volt tipikus, az Anna Frank házzal szemben laktunk. Az, hogy ezt az albérletet megtaláltam ilyen drága környéken, az körülbelül a lehetetlen kategória a köbön. Ez valamelyest kárpótolt a fűtés nélküliségért és a tipikus, nálunk már eléggé megviselt felfelé nyitható (guillotine-ra emlékeztető) ablakokért, amin a szél gyakorlatilag átsüvített egy-egy hidegebb éjszakán. A landlord (tulajdonos) viszont rendkívül kedves volt. Kimaxoltuk a szabadságot, dolgoztunk és fejlődtünk. Öcsém végül innen ment ki Amerikába és él jelenleg is New York Cityben.

Azon kívül, hogy magamat sikerült összekaparni és teljesen új alapokra állítani, zaklatottan kerestem valamit ezekben az években. Viszont eléggé nehéz úgy keresni valamit, hogy nem nagyon tudod, mit is akarsz pontosan megtalálni. Valójában csak azt tudtam, hogy mit nem.

Erről szólt ez a négy évem, hogy lehet nem tudni, merre megy a vonat, lehet bátran szabadnak lenni, sőt kell is. Lehet elbotlani, sebezhetőek lenni meg végképp és nevetve újrajárni minden egyes tévedésem, majd felállni. Nincs semmilyen szabály arra, hogy milyen módon oldom meg a helyzeteket vagy milyen a siker íze külföldön. 

Amszterdam egy csodálatosan kreatív, laza és modern hely, történelmi és építészeti szempontból is lenyűgöző. Engem ez rögtön beszippantott. A város pici, olyannyira, hogy szinte érzed, hogy körülölel. ​Rengeteg piaccal, hangulatos kis terekkel. Érzed a befogadó és kedves közeget, a vöröstéglás házaival, a megkapóan vad és fura színösszeállításokkal egy-egy otthonban (például egy fekete-fehér padló és egy pink vagy neonszínű kosár boldogan megférnek egymás mellett). Ez a hangulat pedig le van öntve a parlamentáris demokrácia és az alkotmányos monarchia koktélra emlékeztető kombinációjával, azaz a Holland Királyság narancssárga mázával. Mindenki bele tud szeretni ebbe az érdekes és vonzó kavalkádba, a néha nagyon felszabadító kötetlenségbe, máshol a gyakran túlzó puritán egyszerűségbe. Az élet puhának és gördülékenynek tűnik (legalábbis abból a kocka és szabályszerű poroszos-németes rendszerből nézve, ahonnan én jöttem).

Illatát tekintve a következők jutnak eszembe róla: fahéj, ropogó tűzifa, harsányzöld fű, bicikliolaj, gyertya, füge, eső és dohos újságok, valamint az édes palo santo illatú jógastúdió, ahová jártam. Amszterdam számomra az a hely volt, ahol lassan éledezni kezdtem, erőre kaptam, magamra találtam és légiesen suhantam át rajta a biciklimmel. Pontosabban többel is, mert nem egyet használtam el az évek során. Ha valakit érdekel a holland társadalom vicces és olvasható köntösbe bújtatott verziója, akkor Varga Bence könyveit ajánlom a témához.

Amszterdam azonban túlontúl könnyedén változhat át egy végletekig individualista és felületes rendszerré, egy pénz- és karrierközpontú közeggé, ahol az üzleti élet az amerikai formaságok szerint működik. Legalábbis a multik fényesre suvickolt ablakából, egy viszonylag szar kávéval a kezemben számomra így nézett ki. Piszok egyedül voltam egy idő után, olyan helyzetekben is, amikor nem kellett volna. 

A vadvirág sosem lesz tulipán

Másrészt magam számára is érezhetően nem voltam jó helyen, leginkább a munkámban és a közegemben, ahol éltem. A legszebb barátságokat köszönhetem a multis létnek, de minden egyes reggel, amikor bementem az irodába, azt éreztem, hogy a lelkem szinte elpárolog a testemből. Ezért egy idő után várható volt az amszterdami lét borulása. Ezzel egyenes arányosan a testi betegségek fellépése. Az ember ugyanis megérzi, ha hazudik magának. Legalábbis az én testem elmeséli ezt nekem, csak jól kell figyelnem rá. 

Azt éreztem, hogy már nincs közöm az egészhez, a kinti léthez és idegen lettem saját magam számára. Na, már most — ez az érzés ismerős volt, Berlinben már találkoztunk, csak akkor még nem tudtam, hogy ez pontosan mit jelent. Az egész egy érdekes, egyetlen pillanatba sűrűsödő, szívbemarkoló felismeréshez hasonlítható, ami annyira abszurd, hogy először nyilván nem akartam elhinni, hogy ez velem történik. Mindig a metrón jött a magam kívülről való szemlélése, ami annyiban merült ki, hogy egy napon nem ismertem fel az arcom a metrókocsi tükrében. Ha valaki hasonlót tapasztal, az erős jel a „lépj innen a következő mezőre” című játékban.

Amszterdamban így már hátradőlve kortyolgattam a kávém, amikor megtalált az érzés és nyilvánvalóvá vált, hogy akkor ez itt most összeomlott. Megcsináltam, amit akartam. Sőt, tovább is maradtam, mint gondoltam volna. Vége a viharnak, mehetünk tovább. Napszemüveg fel, jöjjön a napsütés. Induljunk el végre. 

Szenvedéllyel éltem végig az összes külföldi évemet és magammal szemben nem tudtam vállalni, akár azt, hogy csak félig legyek benne egy történetben. Nálam nincs félig. Egész van. Az pedig Amszterdamban már nem létezett. Végül egy betegség, meg sok, egymásból jövő helyzet és apró, megmagyarázhatatlan bevillanások szorítottak ki a steril, pusztán rutinokból álló életből.

Amit tanultam ebből, hogy nem éri meg soha maradni, rágódni, nyúzva és küszködve belekényszerülni valamibe, ami nem én vagyok és nem is lehetek soha. Nem leszek csodálatos tulipán, ha én egyszerűen pompázatos vadvirág vagyok. Még akkor sem, ha teljesen átveszem a tulipán formáját és maximálisan alkalmazkodom a létéhez. Ez csupán egy magamra aggatott képesség, ami lehet hasznos, de végtére is nem vezet el önmagamhoz. Kellett hozzá tíz év, hogy meg merjem engedni magamnak, hogy vadvirág legyek.

Egzisztenciálisan kiégtem párszor, voltak hosszabb és rövidebb időszakok, aztán letettem ezt is és elkezdtem azt nézni, hogy tulajdonképpen csak szívességet tett nekem sors, hogy adott egy jó adag nehézséget.

És egyszer vége lesz a viharnak. Nem fogsz emlékezni, hogy csináltad végig, hogy élted túl. Még abban sem lehetsz egészen biztos, hogy tényleg véget ért. De egy dolog biztos. Amikor kijössz a viharból többé már nem leszel ugyanaz az ember. És éppen ez a vihar lényege.

Haruki Murakami: Kafka a tengerparton

Imádom Murakami japán írót, ez gondolom ezen a ponton már nyilvánvalóvá vált.

Megtanultam a leckét, felálltam, újraformáltam magam és kijelenthetem, hogy szerencsésen rábukkantam arra, amit kerestem. Ebben nem kevés szerepe van azoknak a felemelő felnőttkori barátságoknak is, amelyek itt köttettek.

Tehát újabb szintet léptem.