Előszó

Az első, külföldön eltöltött tíz évemről írtam tíz rövid történetet még 2020-ban. Berlinben lettem húsz éves, Amszterdamban fújtam el a harmincat és közben eltelt tíz év, ami után hazatalálni Magyarországra (Budapestre) csodálatos és egyben rendkívül nehéz út volt. Feladat magamnak (ha úgy vesszük), aminél a lécet, mint mindig nagyon magasra tettem. Tíz év bizonyos szempontból sok, bizonyos szempontból meg rendkívül kevés, valahol pedig pont elég. Erről szól ez a néhány írás, a saját szabadságomról és arról, hogy hogyan indultam el ezen az úton, amiről azt hiszem, már sohasem fogok tudni lelépni. Történetem országokon és kitérőkön keresztül. A saját barázdáim mélységét mondom el, olyan őszintén, ahogyan csak lehet és ezáltal felvállalom azt, hogy ezek láthatóvá válnak, nemcsak magam, hanem mások számára is.

Tíz év külföldön ― tíz történetbe csomagolva. Az itt megjelent írások az évek óta cipelt terhek lerakásáról, önreflexióról szólnak; humorral és keserédes igazságokkal, amik csupán azt mutatják meg, hogy én hogyan építettem fel és éltem meg az életem külföldön. Vagyis százféle más recept is van erre, örömmel olvasom másokét is.

Amikor megszületett a blog ötlete, sokáig nem mertem belekezdeni és a másodperc tört része alatt akartam a kukába hajítani az összes eddigi leírt sort. Végül az ELLE magazinban megjelent cikkem után döntöttem úgy, hogy teret adok ennek a kreatív folyamatnak. Egy barátom írta egyik reggel a cikk elolvasása után, hogy nem gondolkoztam-e már el azon, hogy többet kéne írnom? Ezt kezdetben, írói tehetségem erős megkérdőjelezése után, gondolati síkon is mereven elutasítottam, mivel egyszerűen nem éreztem azt, hogy jól csinálnám (akkor meg minek?), másrészt ha mégis írnék, akkor meg ki merném-e tenni a kirakatba?

Nos — magamnak rendszeresen írok, ezek a szösszenetek különböző színű és nagyságú naplók formájában sorakoznak a polcaimon (a költözések miatt inkább a dobozaim mélyén). De azt, hogy ezt meg merjem mutatni másoknak és esetleg ők még el is olvasnák, netán tetszene is nekik és később pedig erőt merítenének belőle? Arra azért nem gondoltam eddig, viszont egy próbát megér. Meg tíz hosszú év elbúcsúztatását is.

Lehet, valahol — valakinek, aki hasonló köröket fut mint én, segítség lesz olvasni ezeket a sorokat és összetalálkoznak a gondolataink. Olyan segítség, amelyre nekem is szükségem lett volna a múltban, de nem tudtam, hogy hol keressem, hová nyúljak érte. 

Soha nem csináltam még ilyet és azt sem igazán tudom, hogy merre fog ez tartani, ha végül » hazaérek « és leteszem a tizedik történet végére a pontot. Saját élményekről írok, kevésbé kitérve egy adott ország társadalmi, kulturális vagy politikai felépítésére, ezek pontos leírására. Azért mellőzöm ezeket, mert ezt helyettem mások, sokkal de sokkal jobban összefoglalják, mint ahogyan én azt valaha is tudnám.

Nem célom hangzatos ódákat zengeni a külföldre költözés mennyei varázsáról, de arról sem, hogy milyen szörnyű tud lenni a honvágy (néhol persze lesz róla szó, mert amúgy meg az!) és kevés hangsúly lesz a miérteken. Inkább a hazatérés és hazatalálás, mint hosszú folyamat foglalkoztatott az írások során.

És ezen kívül még egy fontos dolgot tartottam szem előtt: hitelesnek maradni. Nem akarok látszatvalóságot mutatni és azt sem szeretném, ha a külföldre költözés —  itthon maradás — hazatérés hármasát valami megfoghatatlan, rózsaszín köd lengné be.

Nagyon sok buktató, kudarc és minimum ugyanennyi alázat van az én tíz évemben. Ezek megmutatásában nekem a felvállalás szépsége a leglényegesebb. Nézőpont kérdése, valamint a hangulatom aznapi állásától is függ, hogy melyik oldalról szeretek bekukucskálni az életembe. Lehet az egyik oldalról azt mondani, hogy mekkora ívet tettem meg tizenkilenctől harminc éves koromig és hová jutottam el, de ugyanilyen könnyedén tudom minden egyes évét ennek a tíz évnek katasztrofálisan vicces (néhol botrányos) káosznak látni. Végülis az én történetem legnagyobb titka, amellett, hogy szerelmes voltam minden egyes városomba, ahová költöztem, a kudarcok láncolatából is áll. Ezek nélkül csak látszólagos sikerről lehet beszélni (bármit is definiálunk ezalatt), ami kevésbé tartalmazza a megdolgozott évek számát.

Mindenkinek más a tapasztalata a külföldi léttel kapcsolatban, ezért erről egységesen írni lehetetlen és nem is ez volt a célom. Abban viszont hiszek, hogy biztos vannak és lesznek közös felismerések, mert azt vallom, hogy az én történetem csak egy, a nagyon is sokszínű, csodálatos és olykor embert próbáló helyzetekről, amelyeket nap mint nap hallhatunk magunk körül.

Gyertek velem ti is, ezen az őszinte és személyes, néhol keserűen vicces és fájó úton, amit én most hazatalálásnak vagy hazatérésnek neveztem el.

Jó olvasást kívánok nektek!

Szeretettel,

Hausel Nóra