Valami új … átmenetben vagyok

Öt év telt el azóta, hogy 2020-ban megérkeztem Budapestre.

Ezalatt az öt év alatt négy képzésen vettem részt (ezekről később írok) és minimum ennyiszer költöztem is, belföldön és külföldre egyaránt.

Öt év alatt viszont egyetlen szót sem tudtam leírni. Most viszont valami kinyílt… így ott folytatom, ahol abbahagytam.

Tehát, az els​ő húsz évem Magyarországról szólt. Ezt követően tíz évig külföldön éltem, Berlinben és Amszterdamban, majd 2020-ban Pestre költöztem, ahol egészen addig a pontig soha nem éltem. Ebből a szempontból nagy váltásnak számított. Kultúrsokk volt. A költözések folytatódtak, a magyarországi öt évem alatt rövidebb időszakokat külföldön töltöttem (mikroköltözéseknek nevezem ezeket a fél évnél nem hosszabb kintléteket Olaszországban és Luxemburgban/Franciaországban), míg végül újra úgy nem alakult, hogy ismét országot váltok. ​Irány Skandinávia. Így érkeztem meg Stockholmba.

Nem bántam volna, ha néhány költözéssel kevesebb jut, de végül megszoktam ezt is. Van valami egészen otthonos a folytonos változásban. Nekem valahogy mást jelent a stabilitás, nem ragaszkodom egy országhoz a végletekig (ez ugye a fenti költözések számából is kiderül), hanem az számít, hogy az adott helyen rendben legyen körülöttem az életem. Azt érezzem, hogy jól vagyok. Jó úton járok. ​Odatartozom.

A körülöttem lévő emberek, a kapcsolataim, a munkáim, az elfoglaltságaim és a kulturális, társadalmi viszonyok finom egyensúlya nagy hatással van arra, hogy meddig érzem azt, jó egy helyen. És ha ezek bármilyen okból kifolyólag megváltoznak, vagy eltolódnak, akkor az magával hozza a váltást és az újrakezdés lehetőségét is. Akármennyire is megterhelő néha ez a folyamat, én minden egyes alkalommal örömmel mondok igent az új életemre. Ebből a szempontból szenvedélyes, változást kereső ember vagyok. Azonban nem gondolok magamra digitális nomádként, hiszen a saját otthon megteremtése mindig kiemelt szerepet töltött be az összes országváltásomnál. Ameddig ez nem valósul meg, addig nem is tudok igazán megnyugodni. Másrészt, azt érzem most a harmincas éveim közepén (lehet, generációm sok más tagjával együtt), hogy én még egyszerűen nem találtam meg azt a helyet, ahol tényleg teljes mértékig otthon érezhetem magam. Nagyszüleim Kádár-kockában éltek, szüleim is szép házat építettek, én pedig folyamatosan úton vagyok.

Pontosabban nem is úton, hanem átmenetekben. Egyik énemből a másikba. Folytonos újraépítésben, újratervezésben, önmegvalósításban. Nem szeretem ezt a szót, de még nem jutott jobb az eszembe. Ez az egész költözős és újrakezdős életforma elég nyomasztó is tud lenni fizikálisan és mentálisan is. Az elmúlt tizenöt évemben még egy olyan évem sem volt, amelyik ugyanolyan lett volna, mint az előző. Nem volt egy kialakított rendszer, egy keret, amire rátarthattam volna a képet, és azt mondhattam volna magamnak, hogy “végre, akkor ezt most így kell csinálni”. Mindig újra kellett keretezni minden évem. Nem volt nyugvópont. Mindig volt valami, ami miatt azt éreztem, hogy ez az élethelyzet most egy totális átváltozásra sarkall. Identitásformáló hatással van rám. ​Persze ezek mindig később válnak nyilvánvalóvá. Mindig valahonnan tartottam (talán menekültem is?) valahová, és ezeket az élethelyzeteket általában még az is jellemezte, hogy egy teljesen új országban kezdtem (és kezdek) új életet. Persze, ezt én is alakítottam így, de ez nem jelenti azt, hogy nem lett volna nehéz minden átmenet. De hát ki nem átmenetekben él? Mindannyian ebben vagyunk.

Igazából arra is rájöttem, hogy rohadtul nehezen viselem az átmeneteket, nagyon küszködök bennük, közben pedig ezt csináltam egész felnőtt életemben. Nagyjából ehhez értek, úgy igazán. Ez az eszköztáram alapvető eleme. Egyik költözésből a másikba, kapcsolatból ki, új otthonba be, jógaóráról ki, jógaképzésbe be, alkalmazotti munkaviszonyból szabadúszói létbe, szakvizsgától szakvizsgáig. És nincs ez másképp a mostani legújabb országváltásomnál sem, ahol viszont már végre egy leheletnyivel könnyebben tudom kezelni ezt a kifelé (még) láthatatlan változást, ezt a nagyon intim helyzetet, ami most bennem zajlik. Tudatosan alakítom ki a rutinokat és a rítusaimat, nem hagyok ki egy jógaórát sem, mert közeleg a tél (ami itt nagyjából tizenöt hónapnyi nettó sötétségnek és a legmélyebb depressziómnak érződik), így tudom, hogy kellenek a kapaszkodók.

Tudatosan teszem ki magam olyan helyzeteknek is, amelyeket igazából a régi (magyarországi) énem szerint kényelmesebb lenne megúszni, mozdulatlan lenni és inkább itthon maradni, nyugodtan ücsörögve a kanapén.

​Én mindig az otthonról álmodom. Az éppen aktuálisan vágyottról. Nincs egy konkrét elképzelésem róla. Csak olyan jó lenne már gyökereket ereszteni. Több száz lakásfotó van lementve a telefonomon (sok egyéb illusztráció mellett), nem mintha annyira közel állnék ahhoz, hogy saját otthonom legyen. Nem mintha ez lenne az életem egyetlen célja. De azért elképzelem, hogy milyen lenne, ha egyszer nekem is lenne egy a fekete-fehér, rusztikus járólapos virágmintákkal díszített konyhám, egy hosszú faasztalom mindenféle szín​ű és anyagú székkel körülvéve, poszterek, kincseim egy helyen.

Lehet, hogy talán nem is kell megtalálni egy ilyen vágyott helyet, és nincs is ilyen. Erről szól ez az egész. És ennek próbálok most utánajárni.

Jelen lenni az átmenetben.