#9 Életem egyharmada, a külföldön eltöltött évek margójára


Világok találkozása egy kispesti rendelőben

A porosan beszűrődő napfény pont olyan fényben világította meg az arcomat, hogy éppen csak azt éreztem, ahogyan a február végi, álmos napsugarak óvatosan megsimogatják a szempilláimat. Résnyire átszűrődött a lehúzott, félig ferde redőnyökön, meg a tucatnyi kis laborcső között. Lepukkant kispesti szocreál épület, fertőtlenítő szaggal kevert növényillat, fekete-fehér, pöttyös-rozsdaszínű padló, műanyag székekkel és egy aznapi vérvétellel, ami olyan elementáris erővel hívta elő belőlem egy öt évvel ezelőtti esemény emlékét, hogy percekig nem tudtam mozdulni. Gördültek le a könnyeim az arcomon, rácsöppentek a kulcscsontomra, miközben tartottam a bal karom felfelé.

Csúcs szuper az érzet, már csak a bevillanó képek jönnek elő, azok még Berlinből és hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy öt évvel ezelőtt vagy öt évvel később vagyunk. Hol van az idővonal? Egyáltalán engem ki fog innen hazavinni? Ezek a gondolatok motoszkáltak a fejemben.

Berlin jó buli volt, azért adtam vérplazmát, mert kevés pénzem volt az idő tájt és a plazmaadással pedig egy kis extra keresetet reméltünk a barátaimmal. Nekik bejött, nekem szétlőtték a vénám. Azt az egy használhatót is, amit a bal karom tartogatott és nevelgetett. Az egész nyár, amikor ez történt, minden volt, csak nem kerek. Én sem voltam az, űzött vad voltam, félig itt, félig ott, csalódtam egy igaznak hitt barátomban, felrúgtam az addig megszokott életem és vágytam az újat, de igazából remegve féltem a változástól. Egyszóval kiforratlan voltam.

Ráhúztam erre az állapotra még egy országváltást, szépen megtarkítva költözésekkel, egy karrierváltást és egy teljes nulláról való indulást, mindezt a Berlinből Amszterdamba tartó buszon, egy éjszaka alatt összerakva. Visszatekintve, sokat kellett azon dolgozzak, hogy ne nézzek ki úgy minden egyes költözésemkor, mint Edvard Munch híres festménye, A sikoly. Ezt végülis a vérbeli minimalizmusomnak, az egyre kevesebb időmnek a pakolásnál, valamint a tökélyre fejlesztett szervezőkészségemnek köszönhettem. Az utóbbi években az idegeim kisimulásáért pedig a Hendrick’s Gin felelt.

Aztán amikor Amszterdamból hazaköltöztem, már csak pár doboz tekergett Európa-szerte valahol, amik talán még hozzám tartoztak. Mi ez ahhoz képest, ahonnan indultam? Haladás, redukálódott az életed, mondtam magamnak. Igazából már nem is a költözések jelentettek nehézséget, hanem a hazaérkezés.

Hazaköltözni mindennél nehezebb volt, mint amit eddig végigcsináltam. Nem dobozokban mérve, hanem abban a rengeteg munkában, ami benne van. Ez nettó lecsupaszítása az elmúlt tíz évemnek, számvetés, ha úgy vesszük. Egy új kezdet. Nem tudom még hova rakni, mert az élmény nagyon friss és keresem a helyem a régi énemben. Hogy lesz-e új? A harcos énem megmarad, ebben biztos vagyok, de a régi helyére valami új kerül. Alig várom. Tudom, hogy itt a helyem, akármennyire is röhejesen hangzik ez sokak számára. Legalábbis most, itthon vagyok otthon magamban.

Rengeteg minden pergett le azon a február végi reggelen bennem, amikor a kispesti rendelőben várakoztam és kicsit úgy éreztem magam, mintha valami poros fiókot nyitottam volna ki, amiből egymás után hullanának ki az emlékek, egyenesen a padlóra. 

Annyi minden futott át a fejemen. Igazából mit csináltam én külföldön az elmúlt tíz évben? Millió talpra állás, újrakezdés, nekifutás az ismeretlennek. Ez jut eszembe leginkább. Hányszor voltam boldog, bátor, önfeledt és hányszor bánatos, gyáva, homályos árnyéka saját magamnak? Azon gondolkoztam ezekben a magaslatokban, hogy mennyire érte meg ez az egész? Ezen el is mosolyodtam kicsit. 

Aztán az édesen kedves nővér rám nézett, ebben az igencsak törékeny pillanatomban – évekkel később vagyunk a berlini kiindulási pontomtól –, majd azon a búgó, simogató hangján megszólított és hirtelen, nemes egyszerűséggel csak annyit mondott: „a világ kerek”.

Teljesen lehidaltam. Out of context. Ez jött ki belőle azon a reggelen.

Persze ez csak látszólag volt teljesen szürreális élmény. Igazából mintha olvasott volna a gondolataimban. Vajon honnan tudta, hogy mik cikáznak éppen a fejemben?

Na, de ekkor elbőgtem magam. Ez olyan mélyről és olyan váratlanul ért, hogy felrázta bennem minden eddigi tapasztalásom. Minden összecsúcsosodott ebben a törékeny pillanatban. Az, hogy hazajöttem, de az is, hogy egyszer elmentem, elhagytam városokat és embereket, majd újra visszatértem és valahogy mégis egybeszőttem a történeteket. Mindig is kiváncsi voltam arra, hogy mások, akik hasonlóan sokat jártak-keltek, költöztek a világban, vajon hogyan élték meg ezeket? Arra jutottam magammal kapcsolatban, hogy minden egyes napja megérte. Meg arra is, hogy még bátrabbnak kellett volna lennem, de ezt már itthon fogom próbálgatni.

Bontsd szét személyedet és beléd tódul a világ.
Bontsd szét a személyeddé vált világot és beléd tódul a teljesség.

Weöres Sándor: A teljesség felé
(A kulcs kettőt fordul a zárban)

Hirtelen ez jutott eszembe, Weöres Sándor szavai bekúsztak az én életem állomásai közé is és egésszé tették az eddig megélteket. Két világ találkozott így Kispesten, egy deficites véna, meg a közte megtörtént csodálatos élet, Berlin Amszterdammal kézen fogva, amire szipogva visszanézek. 

Életem egyharmada. 

Néha el sem hiszem, hogy ezek a dolgok egyszer békében fognak csordogálni bennem.

De azon leszek, hogy így legyen.

Kereken.